2012. július 8., vasárnap

T. H. White: Üdv néked, Arthur, nagy király

Terence Hanbury White-ról nem igazán hallani irodalomórákon, pedig az Üdv néked, Arthur, nagy király című regénye felkerült az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt megalsz listára. White Thomas Malory Le Morte d'Arthur című műve alapján írta meg Arthur történetét, amelyet nagyon nehezen lehetne műfaji határok közé beszorítani.

Az Üdv néked, Arthur, nagy király tulajdonképpen nem is egyetlen regény; a kötet négy könyvet foglal magába, ezek A kőbe foglalt kard, A levegő és a sötétség királynője, A Rossz Csillagzat Alatt Született Lovag és a Gyertyaláng a szélben.

A kőbe foglalt kard Arthur, vagyis Wart gyerekkorát meséli el onnantól kezdve, hogy neki és tejtestvérének, Kay-nek Merlin lesz a tanítója, egészen addig, míg Kay-t lovaggá ütik, és Uther Pendragon király halála után Londonba megy, ahol a kőbe és üllőbe zárt kard várja Anglia következő uralkodóját, vagyis Arthurt. A mese eléggé hullámzó: vannak szórakoztató, egészen izgalmas, néhol szép részei, vannak kevésbé érdekesre sikerültek. Pellinore király és Sir Grummore bajvívása például kifejezetten viccesre sikeredett, ahogy Merlin figurája is Arkhimédésszel az oldalán. White-ról annyit mindenképp érdemes tudni, hogy két szenvedélyét, az Arthur-mondakör kutatását és a természetszeretetet sikerült egybeolvasztania ebben a részben: Wart nagyon sok mindent tanul meg az állatoktól Merlin varázslatainak köszönhetően, és az olvasó is ízelítőt kap abból, milyen lehet vadászsólyomnak lenni, hogyan gondolkodnak a vadludak a háborúról, vagy hogy milyen monotonitás teszi ki egy hangya napjait. A mondakör ismerős elemei néhol át vannak itatva a jelenkor olvasójának szánt hasonlatokkal, magyarázatokkal, ahogy arra a fülszöveg is kitér, sőt, White belefűzte a regénybe egy másik legendás angolszász alak, Robin Hood - helyesen Wood - történetét is, ami eléggé meglepett.

Wart sötét lapályon találta magát. A nedves iszap, amiben állt, olyan volt, mint a fekete aludttej. Az óriási lapályon egyetlen elem élt - a szél.
Wart a szélben úgy érezte, mintha még nem is létezne, a semmiben volt - a fekete semmiben.
Két mérföldre nyugat felé három fénypont látszott, halászkunyhók gyönge mécsei.

A második könyvben tetszett a kelta-vonulat, ezen felül voltak nagyon érdekes gondolatok Merlintől a háborúkról, az agresszorokról meg arról, hogy kit mi motivál a háborúban (erre példa is volt, nem csak gondolatok). A legszórakoztatóbb szereplők még mindig Pellinore és Grummore voltak, de most már csatlakozott hozzájuk Palomides is és a Csahos Fenevad. A vicces részek mellett azonban van ebben a részben egy nagyon felkavaró is, ami Gawain, Agravaine, Gaheris és Gareth négyeséhez fűződik. Nagyon szerettem a fiúkról olvasni, és nagyon sajnáltam őket. Aztán ahol egy halom érzelem zuhant még rám a sajnálaton kívül, az az unikornisvadászat, a legfeszültebb, legborzongósabb pontja a második résznek, ami után azt mondtam, hogy ez már kicsit sok, nem feltétlenül a vérengzés és az unikornis holttestének kvázi megcsonkítása miatt, hanem az érzelmi töltet miatt, a gyerekek indítékai miatt, azután pedig a végkifejlet miatt is. A négy fiú gyerekkoráról nem tudtam eddig semmit, sőt, az egyikük, Agravaine nevével most találkoztam először, szóval számomra újdonságokat is jócskán tartogatott ez a könyv.

A Rossz Csillagzat alatt született lovag Lancelot könyve, akit egyszerre szeretek és gyűlölök azért, amilyen és amiket tesz. A négy rész közül ezt nagyon szerettem olvasni, komolyabb volt már, mint az első vagy akár a második rész, igazán komoly témákat boncolgatott, nagyon sok fájdalom volt benne és rossz döntések, amik még akkor is lehangolták az embert, ha már tudta az egész történet végkimenetelét. White-nak nagy köszönet jár azért, amiért úgy írta meg a történetet, hogy Lancelot nem tűnik lelketlen árulónak, Arthur felszarvazott idiótának, Guinivere-ből pedig nem lett szajha (és csak nagyon ritkán ment az agyamra). Szerettem Aglovale-t, Gareth-et és Galahadet is (kár, hogy ő egész végig annyira elérhetetlennek tűnt), sőt, ott van Gawain, akinél nem tudok filmes élményektől elvonatkoztatni, és voltak részek, amikben nagyon bírtam. Olvasás közben egyébként tucatnyi oldalon keresztül annyira erős dejávu-m volt, hogy nem vagyok biztos benne, nem olvastam-e már ezt a könyvet (végül meggyőztem magam, hogy az más történet volt, és ezzel kapcsolatban az egész csak az idegeim játéka).

A Gyertyaláng a szélben szép lett, a befejezés egészen megható, és újra ráébresztett arra, hogy valójában van ez a furcsa vonzódásom a szomorú történetekhez meg a hányattatott sorsú, sérült emberekhez. Tetszett, hogy lezárásként visszatért az a téma, amit Merlin elég furcsán fejtegetett a második könyvben a háborúról; Arthur gondolatai ezúttal nagyon jók - sokkal érthetőbbek, érettebbek - voltak. Érdekes adat ide, hogy White ezt a részt már az ötvenes években, a világháborúk után írta, és egyszerűen képtelen voltam nem belelátni a párhuzamokat és a kérdéseket, amiket a világháború hozott magával. Jó volt, hogy a könyv legalább ezeket a határokat elmosta, az időbeli határokat, és egyszerre nem is csak Arthur, Lancelot és az Orkney nemzetség története volt ez az egész, hanem annál sokkal több. Döccenjen bármennyit is, szerettem ezt a mesét.


A könyv az 1001-es listáról a 14. olvasmányom volt.



első kép forrása
második kép forrása

0 megjegyzés: